Mi a musical?

A nyugati kultúra történetében a színpadi szórakoztatásnak csak három típusa van, amely a maga korában pénzt is hozott a konyhára és remekműveket is felmutatott: az olasz opera, a bécsi operett és az amerikai musical comedy. (Deems Taylor, amerikai zeneszerző, zenekritikus)

A „musical” a „musical comedy” vagy a „musical play” rövidített formája, azt jelenti tehát, hogy zenés vígjáték vagy zenés dráma. Na jó, ennél azonban könnyebb meghatároznunk, hogy mi nem musical. Eltekintve számos kísérlettől, amelyek a musicalt az „operett modern formája”-ként vagy a „giccs nélküli operett”-ként próbálták értelmezni, a musicalnek egész sereg ismertetőjegye van, amely elválasztja az operettől: semmiféle szereposztási sémához nincs kötve. Leonard Bernstein neves amerikai zeneszerző szerint, amíg az operettben „a jellemeknek szokatlanoknak, sőt olykor valószínűtleneknek kell lenniük, beszédmódjuk fellengzős”, addig a musicalre az ellenkezője érvényes. Annál jobb, minél inkább megfelel a közönség hétköznapjainak. Problémái a mai ember problémái. A musical cselekménye a kor aktuális kulisszája előtt játszódik. Alakjai hétköznapi nyelven beszélnek, és lehetőleg realisztikusan játszanak. A musical szövegkönyve aprólékosan kidolgozott, többnyire igényes, színvonalas alkotás, nem a szavak játéka, inkább maga a tartalom, a mondanivaló a meghatározó.

Az I. világháború után röviddel az új dzsessz-korszak hatására indult hódító útjára a musical, hogy a dalok, a táncok, és a látvány oly kifogyhatatlan tárházává váljon, amellyel egyetlen más országban sem tudták felvenni a versenyt: nem is lehetne ily módon a musical őshazája más, mint Amerika.

A jó musical törvénye, hogy a történeteknek motiválnia kell mindent, ami a színpadon történik. A dalok, a táncok nem szakítják meg a cselekményt, hanem közvetlenül abból kell fakadniuk. A daloknak sűrítenie kell a jelenetet, s dallammal és szöveggel kidomborítani gondolatait. A kisebb-nagyobb táncbetétek nem szórakoztató elemként jelennek meg a színen, hanem a mű szerves részét képezik. A dalok és táncok gyakran továbbfejlesztik a cselekményt. A darab keretei a sok látványossággal, mozgással és világítási effektekkel szinte szétfeszíthető, a túlfűtött show-jelenetek is szervesen összeszövődnek a történettel.

A musical különös elegye az operett, az opera, ballada, gúnydal, revü és varieté, show-műsor és voudville, klasszikus és modern balett, sláger és jazz műfajoknak. Ezek az alapformák a műfaj minden egyes darabjában más-más fokon keverednek.

Éppen ezért a musical nem zenei, hanem formai műfaj. Bár vannak olyan szerzők, akik a sajátos formai-zenei struktúrával lassan külön zenei világot alakítanak ki, amely se nem komolyzene, se nem könnyűzene, hanem leginkább valamilyen modern zene klasszikus hangszerelése szimfonikus zenekarra, de mivel ez a világ ezernyi szerzői közt ez egyáltalán nem egységes, nem nevezhetjük műfajnak. Vannak modern hangzású, popzenére hasonlító darabok, és vannak klasszikus hangzású, inkább komolyzenei, de mégsem komolyzenei darabok. Kidolgozásuk és specifikusságuk miatt leginkább ezeket a darabokat lehet műfajteremtőnek nevezni. A pop-rock musicalekkel szemben tehát ez az az ág, ami zeneileg jóval önállóbb, konstruktívabb.

A musicalt gyakran a „modernkor operájának” is nevezik. Az „igazi” musicalben az operához hasonlóan nincs prózai rész, vagy csak nagyon elenyésző, elhanyagolható. A másik struktúrabeli elem az, hogy szintén az operához hasonlóan a zene szerkesztve van, operaszerűen, tehát témák, ciklusok követik egymást, ismétlődnek, és így a zenének önmagán túl, szerkezetileg is üzenete van.

Több mérföldköve is volt fejlődésének:

Broadway-en bemutatott jazz-operettek, jazz-musicalek: Cole Porter, Irving Berling zeneszerzők.

Gershwin írta az első és igazi jazz-musicaleket, amelyeket jazz-operának is szoktak nevezni. Ilyen pl. a Porgy & Bess.

Boublil-Schönberg: A Nyomorultak, Miss Saigon

A Fame (Hírnév),

Rent

Leonard Bernstein és Stephen Sondheim West Side Story-ja (1957) az első modern musical.

Galt MacDermot: Hair (1969), az első beat- és rockzenére épülő musical.

Rock-musicalek: Godspell (Stephen Schwartz, 1971),

Jesus Christ Superstar (Webber, 1971)

Grease (1972) és a The Wiz (1975)

John Kander – Fred Ebb: Cabaret, óriási siker volt.

Ő alkotásuk a Chicago is, amelyet a Cabaret után rögtön nem mertek bemutatni, attól félve, hogy a Cabaret világsikere elnyomja a Chicagot.

Marvin Hamlish és Edward Kleban: Chorus Line (Tánckar), (1975) minden idők legjobb és kétségkívül leghíresebb musicalje. (Legendás fináléja a műfaj és a szakma jelképévé vált.)

Andrew Lloyd Webber: Evita (1976) modern zene-klasszikus-latin keverék.

Jesus Christ Superstar (rockmusical, 1971)

Macskák (1981) újfajta modern hangszerelés

Az Operaház Fantomja (1986) (2006 óta ez a valaha leghosszabb ideig játszott darab a Broadway-n: 20 éve folyamatosan műsoron van!)

A kilencvenes évek irányzata a pop-musical.

Tilmann atya és Alois Lugitsch musicaljét a pop-musical kategóriába sorolom, klasszikus zenei hangszereléssel és ihletettséggel megírt műnek, amelyben a német fúvószenekari hagyományok és a populáris dallamosság jól nyomon követhető. Témáját tekintve természetesen az egyházi könnyűzene napjainkban egyre gyarapodó színpadi művei között foglal helyet.

Összeállította: Fülep Márk