17. Üldözték őt

Amikor Jézus a kereszten Máriát Jánosra bízza és viszont, akkor ez az Ő végrendelete. A kereszten függve minden lélegzetvétel embertelen kínokat jelentett a keresztre feszített embernek, a beszéddel ezért spóroltak az elítéltek. Jézus is keveset beszél a kereszten. Halála előtt egyébként is minden ember csak a legfontosabbra hagyatkozik, és az utolsó szava így jelentőssé válik: végrendeletté. János az egyedüli az apostolok közül, aki ott áll a kereszt alatt, így az egész egyházat és az emberiséget jelképezi – ezért mondhatjuk, hogy Máriát Jézus mindnyájunk édesanyjává avatja ebben a jelenetben.
A fájdalmas anya jelenetéről már beszéltem. Tilmann atya szándékosan kerüli a túlzott érzelgősséget, a „színházat”, és megfelelő mértéket tart.
Ugyanezt a „szemérmességet” látjuk a feltámadás csodájának megjelenítésében. A feltámadás észrevétlenül, csinnadratta és fanfárok nélkül, szinte egészen természetesen történik.
Jézus pokoljárásának tényét egyes teológusok nem szó szerint értelmezik. Csak az egyik Péter-levélben olvasunk arról, hogy Jézus alászállt a „tömlöcben sínylődő lelkekhez”. Vajon miért volt olyan fontos Tilmann atyának, hogy hosszasan részletezze Jézus pokoljárását? (Ez az egyik leghosszabb jelenet a musical-ben!) Talán pedagógiai célzattal. Szeretjük ugyanis a poklot mesének tekinteni. De itt most a darabban maga Jézus (az Igazság) beszél róla, mint valóságosan létezőről. Érezzük-e az erős kontrasztot a gyűlölet teljes sötétsége és az isteni szeretet fénye között? Tilmann atya ebben a jelenetben választást is kínál a nézőknek: válasszuk a fényt a sötét helyett, a hitet a hitetlenség helyett, a szeretetet a gyűlölet helyett.
Fontosnak érzem, hogy Jézust kívülről kísérti meg a gyűlölet és nem belülről. Jézus láthatólag és természetszerűleg irtózik a gyűlölettől.
A jelenet végén Jézus kijelöli Mária helyét az egyházban: egy belső motor legyen az egyházban, példakép, anya, királynő, nevelő, út az Atyához, figyelmeztető, hogy azt tegyük, amit az Atya kér...